Mint madár fészkéből, Kirepül gyermeked. Várja őt az élet, tátong a messzeség, Megoldandó dolog vár rá éppen elég. Ha göröngyös útra téved a szekere, Mindig legyen vele a fészek melege

"Mikor ezt olvasod, simogasd gyermeked.
Addig a tiéd ő, amíg ott van veled.
Öleld át kisfiad, mondd azt, hogy szereted,
Addig tedd meg ezt, ameddig teheted.
Ha a kicsi lányod kebledre öleled,
Érezni fogja ő, hogy nagyon szereted.
Ne mondd, hogy nincs időd.
Azt se, hogy fáradt vagy.
Nem jön vissza soha
Egy elmúlt pillanat.
Csengjen a fülében anyja szelíd hangja,

Pajzsként oltalmazza apja erős karja.
És amikor később útjára engeded,
Legyen útravaló a családszeretet.
Az idő múlását te észre sem veszed.
Mint madár fészkéből,
Kirepül gyermeked.
Várja őt az élet, tátong a messzeség,
Megoldandó dolog vár rá éppen elég.
Ha göröngyös útra téved a szekere,
Mindig legyen vele a fészek melege."

/Kovács Sándor: Útravaló/
Gondolatok, +1:
Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk...
Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk…
A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk…
Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon…
Csak várunk… Mindannyian mást… És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan… Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk…