Müller Péter szavai, amelyek megváltoztatják az életedet!

Az embereket a hülyeségükkel együtt kell szeretni. Ezt a drága anyám mondta. Ő meg tudta tenni – én nem. Odáig eljutottam, hogy elfogadtam a másikat olyannak, amilyen. Megértettem. Sajnáltam is. De nem szerettem. Ő meg szerette! Mi volt a titka? Egyszer erről faggattam, és azt mondta:


“Nézd, minden ember hülye. Iszik, nagyhangú, önző, rendetlen, vagy bosszantóan precíz, könnyelmű, komor, gátlásos, gátlástalan, nem mosdik, tisztaságmániás, teli van szorongással, bizonytalansággal, néha durvasággal, gyávasággal, gyengeséggel, hirtelen haraggal és sérelemmel.
Sorolhatnám még. Minden ember gyári hibás. Én is, te is. Azt hiszed, te nem vagy ‘hülye’? Mégis szeretlek. Abban a hatalmas zsákban, amelyet a lelkemben nyitottam neked, minden rossz tulajdonságod belefér. Reggelig tudnám sorolni, mi miatt nem vagy szeretetre méltó.


Mégis szeretlek! Ha nem így működnénk, nem lenne szeretet a világon! Nincs olyan ember, akinek ne lenne rossz természete, akinek ne lennének bűnei, tüskéi, démonai, bosszantó tulajdonságai. Nincs olyan lélek, akiben ne lenne szemét.

Még a szentekében is van! De mennyi! A szeretethez bőséges lélek kell, egy nagy szemetes kosár, ahová a másik minden rossz tulajdonságát, vacakságát, bosszantó megnyilvánulását belehajítom. Kidobom vagy elfelejtem.”


Nem értettem, s ezért még hozzátette:

“No, nézd! Vegyük csak azt, ami téged illet: ordítva születtél. Minden éjszakámat végigbömbölted hároméves korodig. Követelődző voltál. Önző, mohó. Csak arra kellettem neked, hogy adjak. Hogy etesselek, fürdesselek, mert hogy el ne felejtsük, naponta többször bepisiltél és összeszartad magad!

Olyan büdös voltál, hogy minden idegen kiment a szobából. Én meg bírtam. Nem zavart. Sőt, mosolyogtam rajta. Életem legszebb korszakához tapad az a mások számára borzalmas bűz, ami belőled áradt. Éjszaka féltél, fölébresztettél, hozzám bújtál.

Évekig nem tudtam aludni miattad. Az utcán lusta voltál járni, föl kellett emelni téged, és cipelni, mert te élvezted, én meg nyögtem alattad. Ha nem vettelek föl a nyakamba, bőgtél, de olyan kétségbeesett üvöltéssel, hogy szégyelltem magam a járókelők előtt: azt hitték, öllek téged. Így kezdődött a kapcsolatunk! És látod: szerettelek!

Ne hidd, hogy egy párkapcsolatban, egy barátságban, vagy akármilyen emberi viszonyban másképp működik a szeretet! Nem! Ha valakit megszeretsz, vegyél hozzá egy jó nagy szemeteszsákot. Minden nap dobd bele a másik hibáit!

És felejtsd el! Nézz a szemébe! Ember ő is, szegény, mint te, és teli van hibával. Ne azt nézd, hanem a szemeit! Csakis a szemeit! Vagy még inkább: a szívét!”

Ne felejtsd el megosztani, hogy mások is lássák!
Forrás: tudnodkell.info
Gondolatok, +1:
Mi az a szerelem?
Egy nap a diák megkérdezte a tanártól, hogy „Mi az a szerelem?”

„Ahhoz, hogy meg tudjam válaszolni a kérdésed, menj ki a mezőre és válaszd ki a legnagyobb búzát, amit csak találsz, és hozd el nekem.” – válaszolta a tanár.
„A szabály az, hogy a mezőn csak egyszer mehetsz keresztül, és nem fordulhatsz vissza egy olyan búzáért, amit már elhagytál.” – tette hozzá.

A diák felöltözött és kiment a mezőre. Az első soron haladva, talált egy nagy növényt, de úgy gondolta, hátha lesz még ettől is nagyobb a többi sorban, ami csak rá vár. Aztán meglátott egy másik példányt, ez még nagyobb volt. Viszont még mindig úgy gondolta, hogy talán beljebb a sorok között lesz egy hatalmas, ezért ezt sem szakította le.

Telt az idő és már lassan túl volt a búzatábla felén, amikor azt vette észre, hogy az itt található növények meg se közelítik méretben azokat, amiket eddig látott. Elgondolkodott és már bánta, hogy nem szakított le egyet közülük.
Amikor a végére ért, visszaindult az iskolába a tanárhoz üres kézzel.

„Ez a szerelem!” – mondta rögvest a tanárnő.

„Mindig kutatsz egy jobb után, és csak később jössz rá, hogy az igazit már elmulasztottad.”

„Akkor mi a házasság tanárnő?” – kérdezte a tanuló.

„Ahhoz, hogy tudjak válaszolni neked erre a kérdésre, menj ki a kukoricamezőre, válaszd ki a legnagyobb kukoricát, és hozd ide nekem.” – felelte.
„A szabály ugyanaz. Nem fordulhatsz vissza sosem.” – tette hozzá.

A diák kiment a kukoricásba. Most már tapasztalattal a háta mögött, nem akarta elkövetni az előbbi hibáját. A kukoricás közepén leszakított egy közepes nagyságú kukoricát, és visszaindult vele az iskolába.

„Ezúttal, hoztál nekem kukoricát.” – fogadta a tanárnő.
„Kerestél egyet ami szép, és hittél benne, hogy ez lesz a legjobb választásod, mind közül.” – tette hozzá.

„Ez a házasság!”