Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél.
Először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem nézel.
Nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek.
Alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nekem,
nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé,
fát, virágot, lombos ágat, -
fölemeled az anyádat.
Várnai Zseni
Gondolatok, +1:
Azok, akik bántottak a múltban, hidd el, mind megkapják érte a jussukat. De amikor eljön az a nap, Te ne ünnepelj, legyen az csendes elégtétel. Gondolj rá úgy: győzött az egyetemes igazság, s hogy a Világban végre rend van, az egyensúly helyreállt.
Ne élvezd sokáig a fájdalommal kifizetett győzelmet, mert az Élet ezért könnyen újabb számlát küldhet… Nyugtázd, hogy ez járt Neked és büszkén lépj tovább!
Légy különb azoknál, akik szenvedést okoztak, mert kárörvendeni, más szerencsétlenségén mulatni, jóérzésű emberhez nem lehet méltó, soha...
Manna OWell